SPF 2.0

• Blog oldal
• Archívum
• 

Esőben

Többen megjegyezték már, hogy elég keveset írok magamról. Ez így van, jól látjátok. :) De nem tudok mit csinálni, a saját blogomba azt írok, amit akarok, illetve, amiről úgy érzem, hogy le kell írnom. Sok szép, pár csodálatos, és néhány rossz élmény is ért, amikről nem írtam. Se örömről, se fájdalomról. Például közös utazásokról is félig kész bejegyzéseim vannak, amiket lehet, hogy még befejezek, mert nagyon jók voltak. Nem tudom miért, egyszerűen így éreztem. Vagy inkább úgy, hogy csak rám, vagy kettőnkre tartozik. Talán ezért, talán nem ezért, de elszoktam attól, hogy magamról, mély érzésekről, élményekről írjak (mint régen, az első blogban, ha van, aki még emlékszik rá). Most mégis kivételt teszek, megpróbálok leírni valamit, ami nagyon jó volt. Illetve annak egy részét.

Gyaloglunk már jó ideje, az eső is esik, egy esernyő alá nem fér be két ember, vagy legalábbis nem teljesen, így egy részünk elázik. Az egyik vállam biztos,  talán az övé is, de nem baj, mert meleg van, és nem vagyunk cukorból. Illetve igen, de nem úgy. Vagyis én nem, vagy nem én, csak ő, nah, ebből már nem jövök ki, de talán érthető. :) Technikai okok miatt az udvaron ázunk tovább. Egy lépcsőn állunk. Nézem. Ő engem. Mosolyog. Mosolygok. Látnak itt minket? - kérdezem. Nem - válaszol. Az jó. Kicsit közelebb merészkedem. Te mit csinálsz? - kérdez vissza zavarodottan. Megtorpanok. Semmit, csak közelebb jöttem - válaszolok. Kicsit elbizonytalanít a kérdése, de nem hátrálok sokáig. Nem tudok. Vonz, mint a mágnes. Közelebb kell mennem, érzem. Még közelebb, még egy kicsit, már nagyon kevés van, centikben, majd milliméterekben mérhető. Úgy izgulok, mint a szigorlatok előtt, nem is, inkább az államvizsga előtt. A pulzusom infarktus előtti állapotban. Végre megcsókolom, ő is engem. Innen már nincs visszaút, 10 perces heves csókolózás kezdődik az udvaron, a sötétben, az esőben, az éj leple alatt... Őrületes volt.

A kép illusztráció. :)